Szörnyű éjszakám volt. Álmomban régi osztálytársakkal, barátokkal találkoztam, és mindig menekültünk, mert valaki bántani akart minket. A személyek folyamatosan változtak körülöttem, de a félelem megmaradt. A sokadik álom után már nem tudtam visszaaludni, vagy inkább nem is akartam. Az éjjeliszekrényről előhalásztam a telefonom, és döbbentem néztem, még csak hajnal négy óra van. Egy ideig csendben feküdtem, majd forgolódtam, hallgattam a gyerekek csendes, és a férj hangosabb szuszogását. Felvetettem a lehetőséget, mi lenne, ha felkapcsolnám a kislámpát, és folytatnám a pár napja elkezdett könyv olvasását. Talán mire felkel a család, ki is végezném. Ránéztem a mellettem alvő férjre, és inkább letettem róla. Szerencsére. Reggel kiderült, alig aludt valamit, pontosabban ő akkor merült mély álomba, amikor én felkeltem. Gondolatban csendben leosontam a lépcsőn, felkapcsoltam a nappaliba a villanyt, lefeküdtem a kanapéra, és batakarózva kezdtem el olvasni. Erre végül nem vitt rá a lélek, nem volt kedvem a sötétben egyedül bóklászni. Így inkább maradtam az ágyban, és gondolkodtam. Végre volt időm rendesen gondolkodni! Végiggondolni azokat a gondolatokat, amelyeket napközben félbeszakítanak a gyerekek, este pedig sokszor hamarabb alszom el, mint ahogy a végére érnék. Közel hat órakor már átrágtam magam a család és jómagam legfontosabb problémáin, és persze rájöttem, ezek nagy része nem is igazi probléma. Megsajnálgattam magamban a legkisebbet, aki ma két védőoltást boldogtalan tulajdonosa lesz. Kitaláltam, mivel lehetne lekötni a nagyok őrületes energiáját. Gondolatban megsütöttem a másik vigaszágasom sütijét. Megterveztem a karácsonyi menüt, és megvettem az ajándékokat.
Fél hétkor nem bírtam tovább. Az olvasásból már nem lett semmi, de a neten utánakerestem néhány régóta foglalkoztató témának. Mire megtaláltam a True Blood kilencedik részének a kalózfordítását, felkelt a legkisebb, és azonnal hangosan kiabálta: "Baba hammamamma!" Itt végeszakadt mindennemű gondolkodásnak, szórakozásnak, indult a nap. Fáradtam levánszorogtam a konyhába (közben félhangosan szidtam megint az emeletet), és éppen kezembe vettem a cumisüveget, amikor a semmiből előkerült a második, aki közölte, ha nem akarom, hogy elsőt is felkeltse, azonnal kapcsoljak egy mesecsatornát. Majd nagylelkűen felajánlotta, amíg én ezt megteszem, ő felviszi legkisebb reggelijét. Miután közöltem, rendben felviheti, viszont mesét nem kap, üvölteni kezdett, amitől első is felkelt. Azt hiszem, ennél a pontnál tértem én is teljesen magamhoz. Nincs mese, indul a nap. Miután megegyeztünk, ki melyik ruhájába bújik aznap, milyen gumit tesz a hajába - ugyebár nőből vannak, és ez nagyon fontos kérdés - megreggeliztünk, fogat mostunk, a nagyok totál felpörögtek. Én közben egyre jobban úgy éreztem, szétszakad az amúgy is arcüreggyulladástól hasogató fejem. Megpróbáltam szép szóval, egyre hangosabb fenyegetéssel, és "urambocsá" csokival halkabbra bírni őket, sikertelenül. Amikor a legkisebb is bekapcsolódott, úgy éreztem, a fejem ezer darabokra törik szét. A nagy hangzavarba belevisított, pontosabban beleénekelt a telefon. Előbb arra gondoltam, fel sem veszem, nem bírok még egy emberi hangot, de bennem motoszkált a kis ördög, mi van, ha valami fontos. Pár perc múlva hálát rebegtem, amiért felvettem. A nagynéném megmentett. Megkérdezte, nem vinném-e át a lányokat játszani az unokáival EGÉSZ NAPRA. Szerintetek? Gondolkodtam rajta egy percet is? Naná, hogy nem. Cipő, kabát fel, autóba be, irány Dorog. Egy óra múlva újra itthon a legkisebbel. A fejem a fájdalomtól még mindig lüktetett, de végre nem a zajtól.
Gonosz anya vagyok? Lehet igen, de bevallom, néha úgy érzem, nekem is jár egy kis szabadság. Nagyon sokat vagyok egyedül a lányokkal, férj minden egyes nap dolgozik, este fáradt. Persze, segít ő, amennyit bír és amire ideje van, de sokszor ez kevés. Néha besokallok a gyerekektől, a házimunkától, és legszívesebben elmennék egy nap szabadságra. Vagy egy hétre. Tudom, anyám szavaival élve - mindig ezt kapom, ha panaszkodni merek - én akartam három gyereket, amit nem is bánok egy percig sem, de ez akkor is kőkemény meló, még akkor is, ha kívülről az látszik, milyen jó dolga van az otthon lévő kismamának.
Hogy keveredik ebbe bele a sajtkrém? Ja, kérem, időközben szépen kihagytam. Szóval reggel, amikor a konyhaasztalra görnyedve próbáltam összeszedni magam, úgy éreztem, most valami finomat, valami mást kell ennem. A sajtkrém adta magát, mivel a szavatossága hamarosan lejár, tojás volt a hűtőbe dögivel, hagyma a kamrába szintén. A sárgarépa pedig kellett a színével, elvégre a narancssárga feldobja az embert, nem?
Végre jöjjön a recept is:
Hozzávalók:
10 dkg natúr sajtkrém
1 nagy sárgarépa
1 kicsi fej lilahagyma
2 tojás
1 kk mustár
2 ek tejföl
só, frissen őrölt bors.
A tojást megfőztem, lereszeltem apró lyukú reszelőn a répával együtt. Belekevertem a sajtkrémet, a tejfölt, sót, borsot és a mustár, vegül az apróra vágott hagymát. Alaposan összekevertem.
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése