Ti tudjátok, kik voltak a drótostótok? Én sajnos nem, mindaddig, amíg a szomszédasszonyom meg nem mutatta ezt a tányért.
Egy kicsit utánaolvastam a drótostótoknak, és megtaláltam Padisák Mihány író érdekes leírását. Bemásolom, hátha érdekel még valakit:
"Mai ember alighanem csodálkozik, amikor a szót olvassa: drótostót. Hát ez meg mi fán terem? Mit drótozott? És miért? Elmondom, hogy érthető legyen.
Régebben az embereknél vékonyan állt a pénz, s használati tárgyaikat jobban megbecsülték, tovább használták, mint manapság, amikor ami hibás, hamar a kukában találja magát. Régente amit meg lehetett javítani, megjavították. Márpedig a háztartásban, ahol naponta főznek, az évek során a legjobb lábasról - fazékról is lepattog itt-ott a zománc, majd kis lyuk keletkezik, és sisteregve folyik ki belőle az étel a tűzhelyre. A lekvártartó cserépedények - a szilkék - , megrepedtek, eltörtek olykor, pedig az a jó sűrű szilvalekvár még elállhatna bennük.
Nos, az ilyen edények javító mestere volt a drótostót. Eredetileg valóban felvidéki tótok voltak, de Trianon után, Csehszlovákia idejében is keveredett át belőlük nem egy. Fa hátiládájukkal, melyben fényes bádog magasodott a fejük fölé is - ahol ott voltak szerszámaik - gyalogszerte járták a falvakat.
- Drotoznyi, fotoznyi! - hangzott elnyújtott kiáltásuk. S amelyik háztól kiszóltak, van javítani való, oda betértek. Lerakták a háti műhelyt, az anyagot, megvizsgálták a sérült edényt, szöggel és smirglivel kitisztították a lyukat, és környékét, kívülre-belülre bádogfoltot szabtak, bekenték ragasztóval, ráhajtották, rákalapálták a lyukra, olykor nittelték is, s volt lyuk, nincs lyuk, a főzőedényt ismét lehetett használni. A repedt vagy törött cseréedényeket vékony dróttal művésziesen körülfonták a ragasztás után, s az ismét alkalmas lett szilvalekvár, aszaltgyümölcs vagy akár zsír tárolására.
A drótostót megkapta a szerény fizetségét, megköszönte, ha megkínálták őt étellel, még hálálkodott is, aztán tisztelettel megbökte a széleskarimájú kalapja szélét és ment tovább, s messziről is visszahallott kiáltozása: - Drotoznyi! Fotoznyi! Sokszor néztem a drótostótokat, amint udvarunkon, a sámlin ülnek és javítják a javítani valót, hiszen még a csorba zománcú is jó volt kutyatálnak, csirkeitatónak, meg kellett becsülni. Elvégre nem áll az ember kamrájában hordókban a Dárius kincse."
Ezt a tányért a harmincas években drótozták meg. Alig mertem a kezembe venni, nehogy nálam essen szét.
Forrás: http://www.vitus.hu/?id=detarled_article&aid=44610
7 megjegyzés:
Én Mikszáthnál olvastam már róluk. De képet még soha nem láttam ilyen tányérról, érdekes.
Titi, melyik Mikszáth regényben olvastad? Imádom Mikszáth műveit, de nem emlékszem rá, hol találkozhattam velük, pedig szívesen elolvasnám.
Sipsiricában olvastam róluk. A szakdogám is Mikszáthról írtam (főleg A jó palócok és a Tót atyafiak novelláskötetekről). Akkor olvastam egy nagyon érdekes rövid tanulmányt, az a címe, hogy Mentális mítoszok Mikszáth szlovákképében. Itt találod meg pdf-ben: http://www.europaiutas.hu/6869/MikszathWlachovsky.pdf
Titi, köszönöm szépen, megnézem, elolvasom!
Ha előbb találok az odaladra, akkor én megírtam volna, hogy kik voltak a drótostótok. Gyerekkoromban én sokszor találkoztam velük és láttam a munkáikat is. A nagymamám is dolgoztatott velük. Befoltozták, összedrótozták az eltört, elrepedt, kilyukadt edényeket.
az én őseim is drotos totok voltak mindenfélével foglalkoztak a falujukkban toth keszin mai nevén magyar keszi béke poraikra
én magam is megfoltozom a lyukas fazekakat nagyon szépen valami rám is ragadt az őseim véréböl de finomittani kéne még a mesterséget
Megjegyzés küldése